Zente, fiú létére egy hízelgős, bújós kissrác volt. Nem ment úgy el egy családtagja mellett sem, hogy meg ne érintette volna, át ne ölelte volna, rá ne csimpaszkodott volna valamelyikükre. Szülei egy ideig ezért „Kismajmócának” becézték.  Az oviba könnyen beilleszkedett, hiszen nagyobb tesói már kitaposták neki az utat. Pelenkás kora óta ismerte nemcsak az épületet, de az óvó néniket, dadusokat is. Margit néninek,  a Varázsnyuszi csoport óvó nénijének mindig volt egy kedves szava hozzá, mindig megdögönyözte egy kicsit, amikor Eszter- az anyuka-, a nagyobbakat vitte az oviba, vagy délutánonként ment értük.  Így nem volt kérdés, hogy mikor Zente betöltötte a hároméves kort,  melyik csoportba kerül. Igen, varázsnyuszis lett, és minden percét élvezte. Az óvó néniken ugyanúgy csüngött, mint otthon a családtagjain, ezért Margit néni találóan „Szeretetgombócra” keresztelte. Hamar felismerték, hogy Zente nemcsak szeretésében/szeretetében más, de kortársaihoz képest sokkal érdeklődőbb, nagyobb fantáziával rendelkező, igazán kreatív kisfiú.

Teltek-múltak a hetek, hónapok, évek, Zente második otthona egyértelműen az óvoda lett. Addigra már mindenki kiismerte, és hordták neki szorgalmasan a WC-papír gurigákat, joghurtos kartonokat, tejfölös poharakat, gumigyűrűket, gémkapcsokat, ki mit talált otthon, ugyanis Zente mindenből csinált VALAMIT!!! Eszternek néha az agyára ment, hogy miért kell ennyi „szemetet” hazahordani, hiszen otthon is van elég, de Zente nem hagyta magát. Néha egy kis hisztivel kísérve, máskor meg türelmesen, lassan, érthetően- ha kellett többször is- elmagyarázta anyukájának, hogy ezek nem szemetek.

Ebből pl., egy űrállomás lesz, abból egy robotirányító, amabból pedig egy kutatóközpont!

Az oviban is mindig alkotott.  Az utolsó évben Margit néni, és Judit néni megengedték neki, hogy egy emberméretű –na jó, gyerekméretű, Zentével egy magasságú- robotot építsen kartonból. Hetekig szorgalmasan dolgozott rajta, volt, hogy néhány csoporttársa is bekapcsolódott a nagy mű elkészítésébe.  Zente kedvenc színe sokáig a zöld volt, így nem volt kérdés, hogy milyen színű is legyen a kartonember. Margit néni, és Judit néni örömmel konstatálta, hogy új taggal bővült a Varázsnyuszi csoport, és egyáltalán nem csodálkoztak azon, hogy a mosolygós zöldember a Robi Robot nevet kapta. Robi Robot, ha éppen nem vett részt aktívan a játékban, akkor a csoportszoba bal felső sarkából szemlélte a kis izgő-mozgó társaságot.

Eljött a nap, a búcsú napja. Zente 6. születésnapja után két héttel volt az óvodai ballagás. Kisírt szemmel, könnyek között vett a család búcsút a Varázsnyuszi csoporttól, a hőn szeretett óvó néniktől, Margit nénitől, Judit nénitől, és Zsóka nénitől, a dadustól. A ceremónia végén Margit néni félrehívta Esztert, és elcsukló hangon megígértette vele, hogy bárhová sodorja is az élet Zentét, ígérjék meg neki, hogy tájékoztatni fogják.

-Eszter! Én már több évtizede vagyok a pályán, több száz gyermek került ki a kezeim közül, és hidd el, mindegyiket megismertem, nemcsak a nevét, a családtagjait, hanem magát a LÉNYÉT! Én most borítékolom Neked, hogy ebből a gyermekből “NAGYEMBER” lesz, és ígérd meg nekem, ha én húsz év múlva, mikor Zente majd kilép az életbe, már az elfekvőben leszek, akkor is megkerestek, és elmondjátok, hogy igazam lett. Eszter, csak hevesen bólogatott, mert a torka nem engedte ki a szavakat…

Akkor is, három évvel ezelőtt is, így mesélte el nekem a sztorit, -mikor jó szomszédok révén egy napsütéses szombat délután együtt kávéztunk,-  és most is újra, mikor sajnos pont az ellenkező „világba” csöppent bele ez a gyermek.

Zente ősszel iskolás lett. Nem igazán készült rá, hiszen már tudott írni, olvasni, számolni. Fogalma sem volt, hogy mi vár rá… Klári néni az elején még csak halkabban, óvatosabban szólt rá, ha éppen nem figyelt, vagy zavarta az órát, aztán egyre haragosabb, idegesebb lett. Zente nem igazán tudott 45 percen keresztül nyugodtan, csendben a fenekén maradni. A számok és a betűk világa számára nem volt újdonság, kihívás, hiszen már rég ismerte őket. A fogadóórán Klári néni felhívta Eszter figyelmét, hogy Zente padja milyen rendetlen, és szerinte, óra alatt direkt gurítja el a kulacsát, a pad alatt kúszva-mászva keresi a radírját, hintázik a székkel, csak azért, hogy zavarja az órát. Arra is felhívta az anyuka figyelmét, hogy Zente írásképe nem szép, és akkor még finoman fogalmazott. Az ’o’ betűi nem elég kerekek, sőt inkább erőteljesen tojásdad alakúak.

-Kedves Anyuka! Nagyon javaslom, hogy hétvégén, pl. szombat délelőtt diktáljon a kisfiúnak, és gyakorolják az írást, mert ez így a későbbiekben nem lesz jó…

Eszternek – elmondása alapján- tízig el kellett számolnia magában, hogy ne borítsa rá az asztalt Klári nénire. Összezárt fogakkal köszönte meg az észrevételt és a javaslatot, majd elköszönt, és kiviharzott a teremből. Amint elhagyta az iskola épületét, megfogadta, hogy ez volt az első, de az utolsó is, hogy ő Klári néninél fogadóórán volt. Hogy hétvégén diktáljon a gyereknek, mikor a gyerek így sem szeret írni? Még jobban utáltassa meg vele az írást? Hát nem, olyan Isten nincs…

Könnybe lábadt szemmel indította el az autót, és nem értette, hogy Klári néni miért csak a „rosszat” látja Zentében. Itt van egy csupaszív, okos, értelmes kisfiú, és Klári néni legfőbb probléméja az, hogy a 6 éves gyermek padján nem állnak glédában a könyvek, füzetek, és hogy az ’o’ betűi tojások.  Otthon természetesen elmesélte férjének, hogy mi volt a fogadóórán. András csak mosolygott és legyintett, hiszen köztudott, hogy jogász lévén nála senki sem ír rondábban.

-Drágám! Szerintem nem ér annyit az egész, hogy most ezen rágódj! Nálunk, és Margit nénin kívül –tette hozzá mosolyogva- senki sem ismeri jobban Zentét. Mi így szeretjük, és támogatjuk, amiben tudjuk. Ez megnyugtatta Esztert, aztán ő is úgy döntött, hogy feleleges is, hogy tovább eméssze  magát.

Eltelt az első év, majd a második, és most gyűri(k) a harmadikat. Folyamatosan panasz volt és van  Zentére, és a lemez mindig ugyanaz. Rendetlen, zavarja az órát, nem figyel!!! Jézusom! Nem figyel!!!

Hova figyeljen, szerencsétlen gyerek, mikor azt, amit Klári néni magyaráz már régen tudja? Külön feladatot nem ad a fiúnak, hiszen azzal utána neki lenne még plusz munkája. Ha a pad alatt olvas, akkor azért is rászól, elveszi/elteteti a könyvet.  Múltkor egy beírással jött haza Zente, és elmesélte, hogy –szokásos módon- unatkozott órán, lerajzolt egy jelenetet az aktuális kötelező olvasmányból, majd átnyújtotta a lapot a padtársának, ő is írt hozzá valamit, és ez így ment egy darabig, amíg Klári néni rajta nem kapta őket….

Neki továbbra is az jött le, hogy Zente nem figyel, rendetlen, zavarja az órát. Azt észre sem vette, hogy a jelenet, legalább a kötelező olvasmány tárgya! Igen, a gyermek tökéletesen megfelel a három évvel ezelőtt ráragasztott címkének. Viszont ha valamilyen versenyre kellett küldeni a jobb tanulókat, akkor Zentének természetesen ott a helye… Ebben az évben csak ötösei vannak, még véletlenül sem csúszott be egy négyes sem, de a magatartás jegye „csak” jó (volt eddig). Most, hogy kapott egy beírást, most háromnegyed…

-Itthon Eszter kérdezgette Zentét, hogy szerinte mi a baj, mi vezethetett idáig. A kisfiú szépen elmondta, hogy úgy érzi, Klári néni nem szereti őt. Klári néni inkább csak a lányokat szereti, és főleg azokat, akik csendben vannak órán, és szépen nyugodtan ülnek a székükön, rend van a padjukon.

-Anya, Klári néni engem nem szeret, sose szeretett…. Nekem muszáj őt szeretnem? Te el tudod azt képzelni, hogy milyen az, hogy majd akkor fognak szeretni, ha csendben vagy, nem hintázol a székeddel és rend van a padodon? 

Az sem baj, ha nem vagy okos. Mindegy, hogy jól tanulsz-e vagy sem, csak ne zavard az órát, ne szólj közbe!  Klári néninél ez a lényeg!

Johanna a kedvence. Ismered őt, te is tudod, hogy nem túl okos, de az ő padja mindig csillog, a tolltartója is rendesen be van pakolva, tűhegyesek a ceruzái.

Eszter szíve ezen az ominózus délutánon összefacsarodott, és nagyon tartania kellett magát, hogy ne gördüljön le az arcán az a bizonyos könnycsepp… Igen, Zente rendetlen, szanaszét hányja a holmiját, állandóan elvesznek, kitörnek a ceruzái, amelyik meg megvan, annak biztosan le van rágva a vége. Lehet, hogy neki nincs minden nap frissen hegyezve a ceruzája, viszont ismeri a palackorrú delfint, és megtalálja az égen az Orion csillagképet…

Ha lehetne, Zente egy betűt sem írna egész nap. Inkább fejben számol, képekben látja a megoldásokat. Csak az a kár, hogy Klári néni nem tud belelátni Zente fejébe- nem úgy mint Margit néni- és fogalma sincs arról, hogy ennek a kisfiúnak mennyivel színesebb, gazdagabb, szeretetteljesebb a világa. Szegény Klári néni! Szó szerint mennyivel szegényebb… Mikor ezek a mondatok megfogalmazódtak Eszterben, egy kicsit megnyugodott, csak azt az egyet nem érti, hogy az ilyen „Klári nénik” miért választják a pedagógus pályát?  És ennek most semmi köze a magyar oktatási rendszerhez, az új vagy régi NAT-hoz…

Aztán nem sokáig tudott ezen töprengeni, mert megjöttek a nagyok is, a gimiből. Az egyik egy fergeteges földrajz óráról számolt be, a másik a csúcsszuper német tanárnőről, a harmadik pedig repdesett a boldogságtól, mert megválasztották DÖK elnöknek.  Eszter örült a boldogságuknak, a sikereiknek, és csak titkon reméli, hogy Zentére is vár majd még egy klassz „Jocó bácsi”, vagy egy “Krizsán Pál” tanár úr… Addig pedig az ő dolguk „csak” annyi, hogy szeressék, támogassák őt/őket, így ahogy vannak.

Mire ennek a gondolatsornak a végére ért, nyílt az ajtó, megjött András. Amint meglátta, hogy együtt a család, már lépett is oda hozzájuk, hogy egyszerre ölelje meg őket. Ez volt az ő védjegyük, a hatos-ölelés….

Szerző: Németh Tímea

Családállító, Párkapcsolati coach, Gyásztanácsadó

2020. 03. 03.