Habár mindketten betöltötték a tizennyolcat – évvesztesek lévén- még csak most készülnek az érettségire.

Amióta együtt járnak, -kb. egy éve- inspirálják egymást, és nem csak a tanulásban….

A Fiú régen focizott, nem is akárhogy. Ha a pályán volt, megszűnt körülötte a világ, csak a labda és az ellenfél hálója létezett. Csatárként minden egyes meccsen diadalittasan tört előre és egymás után rúgta a gólokat…Nem volt olyan nap, hogy ne húzta volna fel a stoplist, számára mindegy volt, hogy szakad az eső, tűz a nap, vagy éppen mínuszokat mutat a hőmérő.

Aztán egy decemberi napon egy csapásra minden megváltozott.  A meccs második felében az ellenfél játékosa belement a Fiúba, aki olyan komoly sérüléseket szenvedett, hogy nem bírt lábra állni. Nemcsak ott a pályán nem, hanem utána sem. A térdében az összes szalag elszakadt, műtétek sorozata várt rá. Hetekig, hónapokig tartott a rehabilitáció és még most sincs vége. Egy valaminek viszont végérvényesen vége lett: a focista karriernek. Nem beszél róla, de a körülötte lévők tudják, hogy ez mennyire fáj neki…

A Lány gyönyörű. Hosszú barna haja csak úgy csillog a szikrázó napsütésben.

Amikor a Fiú megsérült, ők még nem jártak együtt, de azóta Ő is részese a rehabilitációnak. Tudja, hogy a Fiúra még 1-2 év múlva is műtét vár. Elfogadja, támogatja, így szereti.

A Lány szenvedélye a balett, és nagy vágya volt, hogy élőben is láthassa a híres orosz társulatot.

A Fiú egyáltalán nem rajong a balettért, nem tartja művészetnek, sportnak meg végképp nem. Nem is érti, hogy hogyan képesek felnőtt férfiak egy színpadon ugrabugrálni. Ezt ki is fejtette a Lánynak, aztán lehet, hogy megbánta. Vagyis nem biztos. Akkor ott, mikor ez a téma szóba került, haragot és dühöt érzett. Ha az Ő térde még ép volna, tuti, hogy nem az ugrabugrálást választaná…

Nem fojtotta el, kimondta, elmondta, mert ez volt benne. Nem kérte, nem várta el, hogy sajnálja a Lány, hiszen sajnálattal már tele volt a padlás.

Majd egy pár nap múlva kilépett a saját komfortzónájából és azt mondta –először csak magának- hogy: „Ezt nem tehetem meg Vele, hiszen szeretem.”

Átlépett a saját árnyékán és elvitte a Lányt a színházba. Arra az előadásra, abban az időpontban, amikor a Lány szerette volna. A balettet továbbra sem zárta a szívébe, de az a mosoly, az a szenvedély, amit akkor a Lány arcán látott, az számára felér mindennel.

És ezt annak köszönheti, hogy merte/meri a Lányt úgy szeretni, ahogy a Lánynak jó, és nem úgy, ahogy Ő gondolja (jónak)…

Szerző: Németh Tímea
Párkapcsolati coach, Családállító, Gyásztanácsadó, Kineziológus
2018.11.24.