A félkörben a második széken ültem, és azt méregettem, -magamban és ténylegesen a teremben is- hogy vajon hogyan tudnék mégiscsak elmenekülni. Ingerülten néztem a faliórára, -miközben idegesen ráztam a jobb lábam, alsó ajkamat pedig mélyen beharaptam-, aztán a saját karórámra, majd újra a faliórára, aztán megint a karórámra. Még 6 perc van a kezdésig.

Egy páran még teáztak, kávéztak a konyhában, és valaki jóízűen fel is nevetett.

Megütötte a fülemet az éles kacagás, a gyomrom is összerándult, a fejemben pedig záporoztak a saját magamnak feltett kérdések.

-Mit keresek én itt? Kik ezek az emberek? Normális vagyok, hogy az egész napom rámegy erre a családállításnak nevezett valamire,  amiről tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mi ez? Hogy a francba lehet a családot állítani? Kell ez nekem?

Jobb lett volna, ha lenyírom a füvet és megjavítom a kerítést, amit tegnap Baltazár megrágott. Ő az egyetlen, akiben most bízhatok. Okos, értelmes buksiját a térdemre hajtja, és figyel, hallgat, meghallgat… Nem kérdez, nem dorgál, nem kér számon… Meghallgat, és együtt érez.

Az elején Vicával is ilyen volt a kapcsolatunk, meghallgattuk egymást és ott voltunk a másiknak. Amikorra hazaértem a munkából, Vica már végzett a dolgaival, közösen megvacsoráztunk és a kanapén az ölébe hajtottam a fejem, ő lágyan birizgálta a hajam és meséltünk. Először Ő, aztán én is. Szerettem ezeket az estéket, ez volt a napom fénypontja. Volt időnk egymásra, és mindent meg tudtunk beszélni. Több mint 2 évig csak kettesben voltunk, aztán kiderült, hogy Vica várandós. Akkor is ott feküdtem a kanapén, ő ugyanúgy birizgálta a hajam, majd egészen közel hajolt a fülemhez, és halkan, nagyon halkan azt súgta, hogy már Hárman vagyunk.

Én felugrottam, felkaptam és körbe táncoltam Velük a nappalit. Átjárt a bizsergés, alig tudtam felfogni, hogy Apa leszek. Többször is megkérdeztem, hogy tényleg, biztosan, tutira? Vica mosolyogva bólogatott, és egy örömkönnycsepp gördült le az arcán.

Így indult az apaságom…

Véget kellett vetni a belső monológomnak, mert bejöttek a többiek, és elkezdődött a munka. Már semmi esélyem sem volt a menekülésre….

A nyitókör után megkezdődtek az állítások. A második állításba engem is felkérték képviselőnek, így viszonylag hamar átestem a tűzkeresztségen. Ráadásul egy apa szerepet kaptam, ami a saját állításomhoz is egy hatalmas hozzájárulás volt. Ugyan érteni még most sem értettem, hogy hogyan is működik a családállítás, de legalább most már a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy működik.

Mire az én állításom következett, már egészen biztos voltam benne, hogy jól döntöttem. Igaz, 3 hónap is kellett, hogy rászánjam magam, hogy csoportosra jöjjek, Feri ezt ajánlotta. Osztottam az állításvezető véleményét abban, hogy mindenki akkor lesz itt, mikor itt kell lennie, s akik ma vannak itt, -mind a tizenketten-, azoknak ma van itt a helyük, pont azért, hogy a lehető legjobban tudják segíteni egymást.  S az most mindegy is, hogy ez minek köszönhető, kinek mi fér bele. Sors, Univerzum, Forrás, Rendezés, Egység, stb.. Bármennyire is ideges voltam, ez a tény legalább egy picit csökkentette a feszültséget bennem, s mikor kiültem az interjúszékbe, a lábaim még remegtek ugyan, de a hangom már nem. Végignéztem a csoporton, s tudtam, hogy ott a félkörben a többiek azért vannak, hogy most nekem segítsenek.

Röviden elmondtam a témámat, az állításvezető kérdéseket intézett hozzám, majd közösen megbeszéltük, hogy milyen képviselőkre van szükség. Felkértem őket, bevezettem a körbe és elkezdődött a munka, elindult a dinamika. Én először csak kívülről szemléltem, hogy mi is zajlik odabent. Mintha csak egy filmet néztem volna. Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire az állításvezető megkérdezte, hogy be akarok-e már menni a saját helyemre. Be akartam.

Ott álltam face to face az Apámmal. A szívem a torkomban dobogott, nem tudtam a szemébe nézni. Gyűlölet, harag és megvetés volt bennem. Nemcsak az Anyámat csalta folyamatosan, de engem is cserbenhagyott.

-Mit árthattam neki, még beszélni sem tudtam, hiszen kilenc hónapos voltam, mikor lelépett. Miért nem voltam neki elég jó? –ezek a kérdések keringtek a fejében.

Az állításvezető megkért, hogy bármennyire is nehezemre esik, vegyem fel a szemkontaktust az Apámmal. Hát rohadtul nehezemre esett… Szemkontaktus helyett inkább egy bal egyenes jobb horgot érdemelne- gondoltam magamban. A gyomrom görcsben volt a méregtől, a szemem pedig izzott a dühtől. Minden mást bevállaltam volna a farkasszem helyett… De csak ez az egy opció volt.

Többször is mély levegőt kellett vennem, hogy apadjon a dühöm. Hosszú-hosszú másodpercek után rákényszerítettem magam, hogy a szemébe nézzek. Lassan, nagyon lassan, lélegzetvisszafojtva mertem ráemelni a tekintetemet. S legnagyobb megdöbbenésemre a szemében, ekkor nem Őt láttam, hanem a születendő Kisfiamat. Hátha másért nem is, Ő érte muszáj végigcsinálnom….Nem, ez nem igaz. Nem Ő érte, magam miatt….

Hiszen ezzel mentem Vica agyára, hogy előre beprogramoztam, hogy nem fogok tudni jó Apja lenni Boldizsárnak. Amikor kiderült, hogy Kisfiú, bepánikoltam. Nagyon-nagyon vágytam/vágyok Rá, de bebeszéltem magamnak, hogy nem tudom majd jól szeretni, hiszen engem sem szeretett az Apám. S ahogy közeledünk a nagy nap felé, én annál jobban félek…

Ránéztem az Apámra, mélyen a szemébe, és azt éreztem, hogy Ő is fél…

Göngyölgettük, generációról generációra, hogy ki hova született, milyen mintát kapott, és vitt tovább. Én ide születtem, ezt a mintát kaptam, de, RAJTAM MÚLIK, hogy mit viszek tovább!!!

Már nem akartam megütni…

Amikor megérezte az állításvezető, hogy eljutottam erre a pontra, oldómondatokat kezdett el velünk mondatni, aminek hatására gyökeresen megváltoztak az érzéseim. Ugyan nem tudtam és nem is akartam az Apám nyakába ugrani, de a gyűlölet helyett be tudtam engedni az elfogadást, majd a megbocsájtást is….

Kimerült és fáradt voltam ugyan, mikor a nap végén bezártuk a kört, de az a megkönnyebbülés, amit akkor ott éreztem, az semmihez sem volt hasonlítható. Hatalmas kő gördült le a szívemről. Nemcsak a csoportnak, az állításvezetőnek, a módszernek, Bert Hellingernek, Ferinek, Vicának, a születendő Kisfiamnak voltam hálás, hanem saját magamnak is. Igen, eljutottam idáig, s mindezekkel a hátam mögött ki merem jelenteni, hogy megérte. Nem kicsit, nagyon…

59 napra rá, megszületett Boldizsár, s még aznap éjjel, 11 óra 24 perckor jött egy sms, ezzel a szöveggel: Szívből gratulálok Gábor a Fiadhoz! Tudom, hogy Te jobb Apja leszel, mint én voltam Neked. Hidd el, visszacsinálnám, ha lehetne. Sajnálom…

Misztikum? Lehet, de nekem bejött…

Szerző: Németh Tímea
Családállító, Párkapcsolati coach, Gyásztanácsadó, Kinezológus
2018.12.05