I. Rész

Az idei számadásomat egy igaz történetbe ágyazom bele, fogadjátok szeretettel!

Rózsika nénikém 1919. aug. 19-én született, ami testvérek között is azt jelenti, hogy idén nyáron töltötte be a 97. életévét. Hál’ Istennek jó erőben van, – korához képest- kitűnő egészségi állapotnak örvend.
Látogatóba mentünk el Hozzá az ünnepek alatt. Nagy a távolság, ritkán találkozunk, így még izgatottabban várt minket. Sütött, főzött, készülődött.

Ha ránéz az ember, azt mondja, 70 feletti mosolygós hölgy lehet. Hát a mosolygósságban nem is téved, csak az években, úgy kb. huszonhetet.
Mindent megcsinál egyedül. Naponta főz magára, ha kell, az unokákra, dédunokákra is.

(Pedig az Ő élete sem volt egy leányálom. Átélte, vagy inkább túlélte a háborút. 5 hónapos házasság után a férjét kivezényelték a frontra, és nem tért vissza soha. Na, de tovább inkább nem részletezem. Ezt a sorsot választotta, s viseli is tisztességgel!)

Szóval megérkeztünk, lepakoltunk, beszélgettünk. Előkerültek a fényképek is.
Majd jött az ebéd. Leves, második, meg persze az elmaradhatatlan sütemény.
A sütiknek külön története van. A bejglit Ő maga sütötte, ami azért érdekes, mert idén 97 évesen sütött először bejglit. Eddig minden évben hozta neki valaki, de mostantól már nem hozhatja…

Gondolta magában, márpedig olyan nincs, hogyha jönnek hozzá a gyerekek, akkor ne tudja őket megkínálni egy kis karácsonyi bejglivel.
– Magad Uram, ha szolgád nincs! – alapon előkapta a szakácskönyvet és megcsinálta.
Arról a diós bejgliről viszont senki sem mondta volna meg, hogy „elsőpróbás”!
Dicsértük is, Ő meg repdesett a boldogságtól.
Folyt tovább a beszélgetés az asztalnál. Egyszer csak óvatosan, nesztelenül kiment a konyhába, s egy kisebb tálcával tért vissza. Letette az asztalra, várt egy kicsit, majd vett egy nagy levegőt, s belekezdett a mondandójába.

– Hát tudjátok Gyerekek, az úgy esett, hogy linzert is akartam sütni. De én jobban szeretem, ha rendesen át van sütve a tésztája, pirosas-ropogós, sőt még a lekvár is megsül egy kicsit a tetején.
A pékségbe is lehet kapni, de nekem az olyan sületlen. Mintha nem lenne idejük, hogy rendesen megsüssék. Hát én ott nem akartam venni, nekem van időm, hogy rendesen átsüssem. Meg is csináltam, betettem a sütőbe, s közben ledőltem egy kicsit.

Egy pillanatra megállt, majd vett egy újabb mély levegőt, s folytatta:

– De úgy néz ki, ez egy kicsit hosszabbra sikeredett, mert jól megpirult.

Ekkor lerántotta a szalvétát a tálcáról, s ráncos kezecskéit az arcába temetve kacagott.

– Hát tessék! Itt vannak az én „ropogós” karikáim! Csak azért hoztam be, hogy lássátok, hogy én tényleg készültem.

A tálcán összetöpörödött, eléggé pirosra sült, linzerkarikák csücsültek.
A másik tálcán, amit már jóval hamarabb elénk tett, kocsikerék nagyságú linzerek sorakoztak.

– És akkor ezek? – kérdeztem.

Nénikém újra kacagni kezdett, de úgy, hogy már egy könnycsepp is legördült barázdált arcán.
Vett egy újabb mély levegőt, s belekezdett „bűne bevallásába”.

– Miután megállapítottam, hogy az én linzerkéim nem fogadóképesek, felöltöztem, s elballagtam a pékségbe. Ott vettem! Hiszen linzernek lennie kell az asztalon… !
Majd egy idő után lassan szedelődzködni kezdtünk, indulnunk kellett.

Búcsúzáskor Nénikém hosszasan ölelt, s szipogva motyogta:

– Köszönöm Timikém, hogy olyan messziről eljöttetek…!

Olyan erősen magához szorított, hogy szinte fájt. Ebben az ölelésben minden benne volt…! Nem is gondolná az ember, hogy ebben a törékeny, -alig 50 kilós-  apró testben, a barna kötényruha és a sárga selyemblúz alatt, még ennyi erő van.
Nekem is könnyek szöktek a szemembe, de elfordultam, nem akartam, hogy lássa…
Beszálltam az autóba, s elindultunk.

II. Rész

Az úton hazafelé, – ahogy róttuk a kilométereket – több minden is eszembe jutott.
Először is, mérhetetlenül hálás vagyok azért, hogy nekem a Felmenőim és a „Lemenőim” felé is,  VAN KIT SZERTNEM.
Hiszen olyan sokan megállapították már előttem, hogy a SZERETET, a legjobb terápia.
Én most jót terápiáztam Rózsika Nénikémnél, s úgy érzem, ez az ölelés százszor többet ért, mint bármelyik fényes papírba csomagolt, gyönyörű masnis ajándékom a fa alatt.

Nem kívánok szakmázni, de Bert Hellingernek tökéletesen igaza van akkor, amikor az Ősökhöz való mélységes tiszteletről beszél!

Ezek után megköszönni valóm nekem van. KÖSZÖNÖM!

Kértem a Jóistent halkan, s most kérem hangosan is, hogy ezt a Drága Teremtést áldja meg, még nagyon sokáig!!!

A másik, amin gondolkodtam, hogy én is ilyen humorral, meleg szívvel, mosolyogva szeretném megérni a 97-et!

Hogyha elrontok valamit, akkor bosszankodás, mérgelődés helyett kacagni tudjak rajta.

Mert idén is volt olyan, – a sok jótéteményem mellett- amit bizony elrontottam, ami bizony nem úgy sikerült, ahogy előre elterveztem, vagy ahogy szerettem volna.

Visszacsinálni nem tudom, nem is akarom. Hiszen az enyém. Tokostól, vonóstól!

A negatív tapasztalat is tapasztalat, s egy idő után még előrevivő is lehet! Hiszen tudjuk, teher alatt nő a pálma.

Nos, az én pálmám egyik ága mindenképp megerősödött, így új energiákkal, feltöltődve nézek a 2017-es évem elé. Továbbra is legfőbb célom, hogy megteremtsem azt az Életet, amit megálmodtam Magamnak. Hiszek benne, hogy ez lépésről-lépésre sikerülni fog. Hiszek a Fenti Rendezésben, hiszek a Saját Forgatókönyvemben. HISZEK MAGAMBAN!

Kedves Rokonaim, Barátaim, Tanáraim, volt, jelenlegi és leendő Klienseim, Tanítványaim, Ismerőseim és Mindazok, akik most olvassátok ezeket a sorokat!

Kívánom Nektek, hogy Ti is merjetek hinni Magatokban, és az új esztendőben legyen annyi erőtök, kitartásotok, jó egészségetek és bizalmatok, hogy céljaitokat –vagy annak legalább egy kis részét- meg tudjátok valósítani!

Sikeres, boldog, békés új évet kívánok Nektek és Családtagjaitoknak egyaránt!

Nagy ölelés Mindannyiótoknak!
Szeretettel: Timi

Szerző: Németh Tímea
Családállító, Kineziológus,Gyásztanácsadó
2016. 12. 29.